Négy

-Erről beszéltem.-motyogtam, és leültem mellé.
-Meg se akarod tudni hogy ki a szerencsés?-kérdezte huncutul.
-Nem...De ha nem harakszol, nekem most nennem kellene.
-Persze! Gyere, hazaviszlek.
-SEmmi szükség erre.-és egy erőltetett mosoly kíséretében megpöcköltem a fejem.

Otthon csak sírtam, és azt kívántam bár ne lennék boszi, és bár ne tudnék ilyen lényekről, amik valójában csak kitalációk. De mégis itt vannak. Élnek, és lélegeznek. Vagy ha már élnek, én ne éljek. De ez mind lehetetlen. Mindenkinek van egy küldetése az életben. Mi van ha nekem a lány megmentése volt? Ez egyszerű. Akkor nekem már szabad lenne engednem hogy Derek megöljön. Vagyhogy most itt a szívembe döffek egy késsel. Ez az amit varázslatal nem lehet megcsinálni. Nem lehet öngyilkosságot végrehajtani, mert a varázslat kicsaapódik, és akit a legjobban szeretünk, az fog meghalni. - merengésemből az ajtó nyitódásának hangja keltett fel.
-Kicsim te vagy itthon?-kérdezte nagyi.
-Igen!-kiáltottam le, remélem hogy nem veszi észre a hangomon hogy sírtam. DE nem vette.
Tovább kototrászott valahol. Még a csengő is megszólalt. Ilyen komolyan mondom hogy nincs.
Ahogy hallottam nagyi ki is nyitotta az ajtót, és valakit felküldött hozzám. Szélsebesen pattantam ki az ágyból, és tüntettem el a sírás nyomait. DE a szemem körül még mindig ott csúflakodott a piros folt. Az ajtóm máris nyitódott.
-SZia Bella!-ugrottam nyakába, legalább addig sem látja hogy sírtam.
-SZia Laily! Na ho... Te sírtál!?
-Dehogy Isten! Csak valami belement a szemembe!-hazudtam nagyon is könnyen.
-Miért sírtál?-hagyta figyelmen kívül a válaszom.
-Mert tudod... -vettem egy mély levegőt.-Gondolom észrevetted hogy utolsó két órámon nem volta.-bólint-Seth-el lógtam.
-Ez szuper!-lelkesedett.
-És már be van vésődve érted? Ti azt mondtátok hogy belém, de mégsem! Kiöntöttem neki a szívem! Tálcán kínáltam! És a végén meg benyögi, hogy ,,már be vagyok vésődve"!!
-De kibe? Azt nem kérdezted meg?
-NEm, mert hogyha meglátnám, már a pokol tüzében égne.-mondtam újjaimat tördelve.
-Azért ne túlozz-mondta megszeppenve.
-NEm túlzok hidd el. Egyszer... olyan 7 éve szerelmes voltam egy srácba, de ő megcsalt. Olyannyira féltékeny voltam, hogy nálunk a féltékenység katasztrófát jelent. Meghalt. Az orvosok szerint elégett az agyába minden ér, és ha ez nem lenne elég, 2 pohár vizet mértek ki a fejéből-mutattam kezemmel a kettőt.
-Uhh hát ez... félelmetes.-nyögte ki.
-Az. Már öltem embert. Embert!!??-nevettem fel keserűen-vámpírt is!! Könnyű préda volt, és még nem is volt lelkiismeretfurdalásom! Érted? Olyan vagyok mint egy sorozatgyilkos.
-Menniyt öltél?-kérdezte Bella csendesen.
-Hát két vámpírt, és három embert.-mondtam könnyedén.
-És semmi... hogy vissza akarnád őket hozni?
-SEmmi. -mondtam, és lehajtottam a fejem. Közbe hasmant lefeküdtem az ágyra, míg Bella mellettem térdelt.
-A másik két ember hogy halt meg?
-Az egyik elégett. Akkoriban nagyon új vot még nekem ez a dolog, és ideges voltam. Nem hittem a természeti lényegben, és elszöktem otthonról. Épp Stella sétált előttem, aki a suli idegesítő kis cicababája. Hirtelen a szivéből kezdett el lángolni tűz. Aztán átterjedt a teste minden pontjára. Ő csak sikítozott.
-És a másik?
-Őt nem ismertem. Annyira. Anyám egyik munkatársa volt. Egy férfi. El akarta csábítani anyámat, de előtte megmondta nekem mindent. Összeházasodnak, engem pedig eladnak. És hát kővé fagyott. Nem tudtam vele mit csinálni, ezért elástam a kert végébe. Sírtam is utána, de csak azért, mert a kedvenc cipőm odalett a nagy munkába-nevettem már kicsit felszabadultabban. Balla is velem együtt nevetett.
-Te nem félsz hogy véletlenül megöllek?-kérdeztem. FÉltem a választól Hiszem megértem hogyha félne mert gyilkos vagyok.
-Nem. Te nem vagy gyilkos Laila. Ezek csak véletlenül történtek meg. Ideges voltál és féltékeny. Hidd el tudom mit csináltál hogy féltékeny vagy!
-Edward? Ed-re valaki rámászott?
-Igen. Méghozzá vámpír. A Denali klán egyszer eljött vendégségbe hozzánk, és Tanya nevű vámpírnő Edward-ot akarta már elég sok ideje. De jöttem én és nemlehetett övé. Folyton nyíltan flörtölt vele.
-Meg tudom érteni.
-És a vámpírok hogy haltak meg?-kérdezte halkan. Újra itt tartunk.
-Az egyiket már mondtam. Egy lányt akart megölni, bla bla bla...
-Igen.
-A másik viszont üldözött, mert éhes volt. Látod Bella, mégis gyilkos vagyok. Meg tudom érteni hogy Seth mért nem belém vésődött be.
-host hagyuk a farkasokat. Gyere el hozzánk holnap, és mi segítünk neked hogy ne ölj többet ha nem akarsz.
-AZ nem fog menni, de ha ilyen lelkes vagy megnézheted.-vigyorogtam rá. Úgysem fog működni. De azért megnézném hogyha egy embert felgyújtok el is tudom e altatni a tüzet.

Elköszöntünk nagyitól, de mégkért rá hogy vacsira itthon legyek.

A Cullen háznál:
-Sziasztok!-köszöntem.
-Szia. Én Carlisle vagyok. Ő pedig a feleségem Esme.
-Ki vagy ember?-kérdezte aszthiszem hogy Rosalie.
-Ő Itt Laila. És nem ember, hanem boszorkány. Azért hoztam ide, hogy meg kéne valahogy tanítani, hogyha öl embert, pl. felgyújtja, akkor a tüzet el is tudja oltani...
A kanapénál mindent elmeséltem, és hozzátettem hogy Bella szedett rá erre az egészre.
-AKkor gyerünk az erdőbe. Ott egy állaton tesztelhetünk.-mondta Carlisle.
-Oké.


-Akkor égessük el a kaját-mondta nevetve Emmett.
-Gyerünk-mondta a doki.
A koncentrációm után az állat, ami egy oroszlán volt, égni kezdett.
-Most pedig koncentrállj! Olsd el a tüzet!-utasított
Akárhogy próbálltam nem sikerült. Az állat továbbra is égett, majd amikoir meghalt a tűz csillapodni kezdett, majd csak az oroszlán hamvait lehetett látni.
-Ennyi! Mondtam hogy nem megy! Egy gyilkos vagyok! Akárkit, akármit felégetek! Embert, vámpírt-hangsúlyoztam a vámpír szót-ölök csak hogy nekem ne essen bajom, utána meg magasról leszarom ki él és ki nem! -ordítottam a szavakat nekik A könnyeim már csorogni kezdtek, és én elkezdtem futni az erdőbe.
EGy gyilkos vagyok. Akit szeretek nem szeret, akit nem szeretek az szeret??
Egy fa törzsébe ültem le, és a térdemre hajtva fejem zokogtam.